|
Amikor megcsörren a telefonom, az első dolgom, – mint mindenki másnak – hogy megnézzem ki keres. Nem mindig ismerem fel a számot, és ez így történt hétfőn este is. Az egyik közvélemény-kutató munkatársa hívott, hogy kutassa a közvéleményemet. A kérdések hallatán meglepődtem, mert bár a politikai preferenciám is érdekelte, a lényeg nem ez volt. Ügynökügyben kérdeztek, én pedig válaszoltam. Ma, miközben az egyetemen elmeséltem az esetet, eszembe jutott, hogy erről a témáról még sosem hallottam a megnyilatkozóktól azt a véleményt, amit én képviselek.
 A gondolkodó ember örül, ha azt látja, érdekli másokat, hogy miként vélekedik egy-egy kérdésről. Sokunkból azért lett újságíró, mert szeretnénk, ha megoszthatnánk egy közösséggel az elképzeléseinket, ezért is jelent egyfajta mentális kielégülést, amikor mások érdeklődnek gondolataink felől. A közvélemény-kutatás talán annyiban más, hogy itt anélkül alakíthatjuk a közvélekedést, hogy bárkit is – közvetlenül – kellene befolyásolnunk. Ebben az esetben külön élményt jelentett számomra, hogy egy olyan kérdésben fejthettem ki a véleményemet, amiről eddig csak nagyon szűk körben beszéltem, az ügynökkérdésről.
Vajon elgondolkodunk-e azon, amikor ítéletet mondunk a volt ügynökökről, hogy mi, mit tettünk volna az ő helyükben? Nem hiszem. Ítélkezésünk felületes, és bosszú diktálta. De vajon kin, és miért akarunk bosszút állni? Legtöbbünk vagy nem is érintett a kérdésben, vagy ha mégis, nem is tudunk róla. Akkor miért akarunk kompenzálni a gyűlöletünkkel? És vajon akkor, amikor meghurcolt dédnagyapánk emlékének adózunk egy másik ember porba taszításával, tudjuk-e, hogy ősünk megérdemli-e, hogy védelmére keljünk?
Életem első húsz évét az „átkosban” teljesítettem. Nem éreztem az átkot, és kellemetlenséget is csak az jelentett, hogy – ha akartam volna – nem mehettem minden évben az olasz tengerpartra. Karácsonykor volt banán, ’78-tól színes tévé (az egyik a robbanós fajtából), ’87-től videó. A két magyar csatorna mellé bejött a jugó, amin vasárnap este, miközben édesanyám vasalt, megnézhettem a Gargamell által üldözött smurfokat, vagyis a Hupikék Törpikéket.
A mai ellenzék még bőszen hirdette a szocialista eszméket, amikor én már antikommunista voltam, pedig alig múltam nyolc (vagy talán kilenc). Baba néni, az osztályfőnököm ekkor mondta el, hogy milyen hibái vannak a rendszernek, amiben addig maradéktalanul hittem. Az lett neki gyanús, hogy verseimben éltettem akkori korunk vezetőit, miközben viselkedésemben – már akkor is – lázadtam. Ezek után úgy álltam az engem körülvevő világhoz, mint húsz évvel azelőtt az igazi forradalmárok. Én sem rendszerváltást akartam, csak egy csöppnyi korrekciót, aztán 1989-ben, úgy látszik elvetettük a sulykot, vagy helyesebben szólva, nem álltunk meg félúton. Akkor láttuk csak igazán át, hogy egy velejéig romlott valamin, nem elég szépségműtétet végrehajtani, hanem ki kell vágni az egész beteg részt, hogy ezzel védjük meg azt, ami még egészséges, a maradék önbecsülésünket.
Én 1989 óta szeretném elmondani, hogy miként vélekedek az egykori besúgókról, de eddig nem volt rá lehetőségem. Bár önkényesen, de meggyőző hittel osztottam három csoportra a beszervezetteket, döntésük okát osztályozva.
Az első, és legkönnyebben megérthető motiváció számomra az, amikor valaki azért csatlakozott a III/akárhányas csoporthoz, mert hitte, az a tökéletes rendszer. Márpedig ha hiszek egy ideológiában, akkor azt meg is akarom védeni, bármibe is kerüljön. Ők akkor meg voltak győződve arról, hogy a nép érdekében teszik, amit tesznek. Nem bőrszín, vagy vallás alapján ítéltek meg embereket, hanem azt nézték, hogy árthatnak-e hazánknak. Nem hiszem, hogy bárkinek – pláne a ma pártokat vakon követőknek – jogában állna ítélkezni felettük.
A következő csoport a megzsaroltak. Őket sem tudom elítélni. Mentették azt, amit ezerből 999 mentene, az életét és az egzisztenciáját. Aki még nem volt ilyen helyzetben, az nem mondhatja, hogy ő másként döntene, aki pedig másként döntött – vállalva annak minden ódiumát – az legyen büszke a tartására, de senkitől ne várja el, hogy őt tekintse etalonnak. Az öntelt, gőgös embereket amúgy sem érdemes követni, mert saját súlyuk fogja lerántani őket a mélybe. Az, hogy valaki ezáltal léphetett előre, szinte ugyanaz, mintha megzsarolták volna. Aki élt abban a rendszerben, az tudja, hogy bár a nyugdíj biztosnak tűnt, de az is, hogy abból a pozícióból mentek az emberek nyugállományba, amit az ipari elvégzése után elfoglaltak. És legyünk őszinték, ki ne álmodott volna arról, hogy valami csoda előrébb segíti?
Én egyetlen csoportját ítélem el a besúgóknak. Azt, aki minden meggyőződés, és minden külső ráhatás nélkül vállalta, hogy szolgalelkűvé válik csak azért, hogy másoknak árthasson. Ők az én szememben olyanok, mint a ma politikusai, akiknek mindennél fontosabb, hogy a másik életét tönkre tegyék. Engem egyetlen okból érdekelne a politikusok és politikus apukák listája; megnézném, hogy tényleg annyira büdösek-e, mit ahogy egy köteles szakembertől hallhattok annak idején, aki állította, hogy ő megérzi a szagukat. Bár azt is tudjuk, hogy ő annakidején, főleg gyermekkorában, nagyon sokat volt náthás…
|
Települések
