A budapesti zöld gyűrű

(Megjelent „A budapesti csencsen gyűrű” címmel a Népszabadság 2001 július 7-i számában Pestvidék rovatban)

Megvédi-e a zöld gyűrű a fővárost?

A budapesti agglomeráció területrendezési terve kapcsán sok szó esik a főváros körüli települések zöld területeinek beépítéséről, a folyamat megakadályozására bevetendő moratóriumról, a zöld területekért harcot vívó civil szervezetekről. Legutóbb az internetezők 65 %-a helyeselte a további beépítéseket leállító moratórium bevezetését. A budapesti agglomeráció a főváros tüdeje – érvelnek a zöldek, a környezetvédők – s ezt a tüdőt rákos daganatként veszélyezteti a lakóparkok, ipari parkok, logisztikai és hipermarket központok építése Budapest körül. Nos, Budapest tüdejét, amennyiben a levegő szennyezettségére gondolunk, elsősorban önmaga, vagyis a városi gépjárműforgalom keltette kipufogó gáz veszélyezteti. Ennek a gáznak a felhígításáról és kiszellőztetéséről a domborzat által meghatározott nagy szélcsatornák gondoskodnak. Mivel Budapest térségében a nyugatias, észak-nyugatias, északias szelek az uralkodóak, így Budapest tüdejének három nagy szélcsatornáját (légcsövét) valójában a Tétényi-fennsík és a Budai-hegyek közötti Budaörsi-medence, a Budai-hegyek és a Pilis közötti Pilisvörösvári-árok, valamint Szentendre irányában a Duna medre jelenti. Függetlenül attól, hogy ezek a szélcsatornák erdőkkel, családi házakkal, szupermarketekkel vagy ipari, logisztikai parkokkal vannak fedve, hiszen a légáramlatok nagy magasságban is érvényesülnek. „Tüdőrák” veszélye akkor keletkezik tehát Budapest tüdejében, ha ezekben a szélcsatornákban dolomitbánya, szemétégető mű vagy más, erős légszennyezést produkáló ipari objektum telepedik meg, ami a káros anyagokat a főváros felé exportálja a kipufogó gázt onnan kisöprő, egyébként jótékony huzattal. A Budai-hegység Duna felé néző lejtőin (pl. a Rózsadomb aljában is) a szélárnyék viszont a helyi, made in Budapest kipufogó gázos „tüdőráknak” kedvez. Megállapíthatjuk, hogy Budapest levegőjét az agglomeráció beépítettsége nem befolyásolja, legyen a gyűrű zöld, vagy fehér. Budapest tüdejét saját maga veszélyezteti (gépjárművek), ill. a három fő szélcsatornába telepített, intenzíven „füstölő” ipar. Ha van ilyen. Sajnos ilyen is van.

Nyertesek és vesztesek zöld gyűrűje

A városkörnyékre menekülő és ott építkező emberek befogadását illetően a vélemények megosztottak. Azt azonban látnunk kell, hogy nem csak a fák, az emberek, de a települések is élnek, fejlődnek, vagy sorvadnak. Az első kettőről, a fák és az emberek egészségének védelméről sok szó esik, pedig ha a település nem egészséges, csak vesztes lehet abban a túlélésért folytatott, egymással is rivalizáló „harcban”, amit városversenynek nevezünk. S a vesztes település sem az embert, sem a fát nem tudja eltartani. Erre csak az egészséges, a győztes település képes. Azt a települést nevezhetjük egészségesnek, amelyen a lakó- és a munkahelyek mellett a települési szolgáltatások (közlekedés, közmű, energia, kereskedelem, oktatás, egészségügy, kultúra, igazgatás) is fejlettek, a népessége pedig folyamatosan nő, legalábbis nem csökken. Az elmúlt évezred utolsó évtizedében a szerkezetváltó gazdaság arra kényszerítette az államot, hogy a települési szolgáltatások finanszírozásából fokozatosan kihátráljon. Az állam magukra hagyja a piaci környezetbe került településeket: boldoguljon, ki hogyan tud. Márpedig, navigare necesse est, az orvosi rendelő vagy az óvoda be nem zárhat, a verkli meg nem állhat, a településeknek pénzt kell csinálniuk. Az önkormányzati vállalkozás szempontjából többnyire még kiskorú településeinken pedig az önkormányzatisággal járó (föld)vagyon felélése a legkézenfekvőbb, legkönnyebben piacosítható tőke. Erre is csak ott van kereslet a fogyó magyar népességben, ahol a nagyvárosokból kifelé áramlanak a szebb környezetbe vágyó menekülők: megveszik az elgazosodott legelőt, a parlagon hagyott szántóföldet, megveszik az erdőt, s azon lakóépületek, sőt egész lakóparkok épülnek. Felélik a nagyváros körüli, még beépíthető, szabad területeket, így pusztul el a „zöld gyűrű”, hisz nincsen az a moratórium, nincsen az a tiltás, ami a gazdasági kényszer ellenében megállna, nincsen az a gát, ami a nagyvárosból kiáramló néptömeg nyomását feltartóztathatná. Ha pillanatnyilag nem telepedhetnek meg az agglomerációs településeken, majd megtelepednek kicsit távolabb. S ahol ez a kiáramló népesség megtelepedik, ott nő a lakosságszám, új helyi igények, új keresletek, új szolgáltatások, új munkahelyek, új bevételi források nyílnak, egyszóval életre kel a település, hiszen lakó- és munkahelyei mellett fejlődő szolgáltatásai is vannak. Amely település nem tudja, vagy nem akarja fogadni a „menekülőket”, vagy az iparűzési adót fizető nagy cégeket, élettelenné válhat, s jövője a sorvadás. Sok száz halálra ítélt Árpád-kori falu és tengődő város van ma Magyarországon. Azok, amelyek kívül esnek a tőke és a lakossági kiáramlás (szuburbanizáció) útvonalától. A nyertes településen az emberek környezeti tudata is magasabb, kerül igény civil szervezetek alakítására is, amelyek azután harcolnak a környezetük (a fák és az erdők) egészségéért is. A vesztes településen élők pedig előbb-utóbb maguk vágják ki maradék erdeiket – tűzifának.

A civil szervezetek erejét elszívó zöld gyűrű

A „zöldért” harcoló környezetvédők sajnos sokszor tájékozatlanok, vagy politikai célból hergelik őket. Könnyű ezt megtenni, hiszen a „ne vágj ki minden fát” igen népszerű jelszó a környezeti tudatra ébredő társadalmunkban. A környezetvédő szervezeteknek azt kellene felismerniük, hogy településüknek milyen esélyei vannak a településmarketing terén. Vonzhat-e tőkét, lakosságot? Ez a záloga ugyanis annak, hogy élő, gazdag és nyertes település legyen belőle. De mikor vonzza a tőkét a település? Mikor adható el a tőkének a település? Akkor, ha elsőnek nem a tőke, hanem a saját lakossága megveszi azt. Úgy veszi meg, hogy megismeri szépségeit, erős és gyenge pontjait, természeti és társadalmi értékeit. Ha megismerte, akkor megkedveli, megszereti saját települését a lakosság. Ha megkedvelte, megszerette, akkor megvédi, megóvja, fenntartja a természeti és a társadalmi értékeket. Ezerszer hatékonyabban tudja a helyi lakosság saját maga megvédeni települése természeti értékeit, mint a hivatalos természetvédelem. Ezerszer hatékonyabban tudja a környezeti veszélyeket ártalmatlanítani, a vandálokat megfékezni, mint a hivatalos környezetvédelem. Csak a helyi lakosság által megvásárolt (megismert, megkedvelt, megvédett) település lesz egészséges, lesz kívánatos áru a tőke szemében. Csak az ilyennek lesz rendezett, tiszta, és zöld (!) a természeti környezete és hagyományokban, rendezvényekben gazdag a társadalmi környezete. Csak az ilyen település tesz szert elegendő bevételre, hogy színvonalas szolgáltatásokat nyújtson lakosságának, csak az ilyen település lehet a győztesek között a települések nagy versenyében. A környezetvédő civil szervezetek tehát, amikor a buldózer elé állnak egy-egy fa vagy zöldterület védelmében, nagyon izgalmas, látványos akciót hajtanak végre, s csemege az ilyen a sajtónak. Természetesen a politika is vitorlájába fogja az ilyen tiltakozások keltette szelet. Csakhogy a környezetvédők az ilyen akciókkal, eredeti szándékukkal ellentétes hatásnak teszik ki saját településüket. Megmaradhat ugyan egy-egy zöld folt, de lassú sorvadásra, halálra ítélik saját településüket, aminek az a vége, hogy eljövendő szegénységükben saját maguknak kell majd baltát ragadniuk. A környezetvédők legfontosabb feladata tehát inkább az ismeretterjesztés a helyi lakosság körében. Miért? Hogy megvetessék a helyi lakossággal a településüket. Ez a településmarketing alfája és omegája. Ha ezt megtették, egy-egy szűk csoport helyett az egész település egy emberként gondoskodik zöld gyűrűről. Ha nem is erdők telepítésével, de olyan kertek zöldjével, amelyek teljes ökológiai láncnak kínálnak otthont. Gondoljunk a sűrűn beépített Kentre, „Anglia virágos kertjére”, a londoni urban fox-ra, (a városi rókára), New York sűrűn beépített kertvárosában a vadon élő őzekre ... A nyertes település menedzsmentje a helyi építési szabályzatban gondoskodhat a telekméretek minimalizálásáról és a beültetési kötelezettség kiterjesztéséről a lakóterületeken is, bár az ilyen település lakossága ez utóbbit magától felismerve is megtenné, hogy ökológiailag is értékessé és a lehető legzöldebbé váljon az újonnan „urbanizált” terület.

A láthatatlan zöld gyűrű

Meggondolatlan dolog „káros” urbanizációról beszélni, hiszen az urbanizáció a település életfunkciója. Ahol nincsen, ott nincsen fejlődés, ott nincs burkolt út, telefon, gáz, csatorna, iskola, orvos, bolt, mozi. Ahol pedig ezek nincsenek, ott rendezett, tiszta zöldterület sincsen, ott az emberek figyelmét a napi megélhetési gondok kötik le, s környezetük minősége huszadrangú tényező a szemükben. Magyarországon a „káros” urbanizáció még nem tudta kiirtani a zöld gyűrűt Budapest körül. Ha 1000 km magasságból, a műhold szemével tekintünk le, egyszerűen nem látjuk a zöld gyűrűt – a zöldtől. Tudnunk kell, hogy a műholdkép nem csak a látható színtartományban, hanem a szabad szemmel már láthatatlan, ún. közeli infravörös hullámhosszon is rögzíti a felszínről visszaverődő napsugárzást. Hogy-hogy nem, a zöld levelekben mindenütt ott lévő klorofill éppen ezen a hullámtartományon nyújtja visszaverő képességének maximumát. Olyan erős ez a jel, hogy a tavaszvégi, vagy nyári felvételen, a műholdképeken egyéb sem látszik, mint az ún. „klorofill effektus”. Tradicionálisan az infravörös tartományban rögzített visszaverődési értékeket vörös színben jelenítik meg a képeken, ezért azután, a vegetációs időszak műholdképein akkora a vörös színárnyalatok tobzódása, hogy jószerivel Budapest az egyetlen település, ami markánsan felfedezhető, s a kisebbek, mint pl. Solymár, Pilisszántó, Nagykovácsi, Budakeszi, majdhogynem eltűnnek a „zöldben”. Nem eszik tehát olyan forrón a kását, miszerint az urbanizáció kiirtaná a zöldet a budapesti agglomerációban és ebbe belehalnak a budapestiek is, meg az agglomeráció lakosai is. Sőt, még Budapesten sem annyira tragikus a helyzet, mint azt gondolnánk az utcán sétálva. Meglepetés érne minket a „városi sivatag” közepén is, pl. a sűrűn beépített józsefvárosi utcákon, ahol 100 métereken át, nemhogy fát, de egyetlen fűszálat sem látunk. Ha helikopterről tekintenénk ugyanazt a területet, milyen lenne vajon az uralkodó szín? Természetesen zöld, hiszen a nagy bérházak belső udvarain álló fák lombkoronái gondoskodnak erről. Orvosi körökben ismert, hogy Nyugat-Európában és az USA-ban nem azért kedvezőbbek a daganatos és légúti halálozási statisztikák, mert ott kisebb lenne a légszennyezés, mint Budapesten, vagy, mert ott több lenne a zöldterület, netán nagyobb lenne a zöld gyűrű a városok körül. Még csak nem is azért, mert annyival jobbak lennének a gyógyszereik és korszerűbbek a diagnosztikai, terápiás műszereik, hiszen azok már számunkra sem elérhetetlenek. Az ok egyszerűen abban rejlik, hogy az emberek – sokkal magasabb környezeti tudatuk révén – tömegesebben és rendszeresebben és idejekorán jelennek meg a szűrővizsgálatokon. Ez a civil szervezetek és az állam együttes felvilágosító, környezeti tudatosságot emelő munkájának az eredménye. Visszajutottunk tehát megint a lakosság körében végzett ismeretterjesztő munka fontosságához. Nem csak a települések élete, de – mint látjuk – a fák és az emberek életének hossza is elsősorban ettől, s nem a láthatatlan zöld gyűrűért folytatott küzdelemtől függ.

Dr.Tózsa István
BKÁE Közigazgatás-szervezési
és Urbanisztikai Tanszék

Dr. Tózsa István
Budai, Balázs